Kedves Jézuska 🎄

Kedves Jézuska!

Tudom, hogy már kértem Tőled egyet és azt hiszem ennél nagyobb ajándékot nem is adhattál volna nekem. Köszönöm 💓🙏 De volna még egy kérésem, ha ráfér a listádra...

"...Mi történik veletek?? Boltkóros szörnnyé változtok. Érzéketlen grincsekké alakultok. Zöldek és büdik lesztek és tönkreteszitek az áhítatot. Jelszavatok: Nincs karácsony ajándék nélkül! Márpedig,  ha nincs ajándék, akkor nincs mosoly. Ha nincs mosoly, akkor nincs boldogság. Ha nincs boldogság, akkor a karácsonyfa is nyilván feketébe öltözik és gyászol három napig. Fénylő gömbdíszeit földhöz vágja és magát hasra vetve hisztériázik ökölbe szorított tűkarjaival a padlót csapkodva, miközben zokogva üvöltözi, hogy miért? Miééééért??? Miért nem vagytok itt körülöttem giccsesebbnél giccsesebb, recsegő és zörgő ruhába öltöztetett kisbarátaim? De főleg hol vagytok belőlük vagyont érő csillogó fukszok, ájfónok és márkás rucik? Legdrágább elektromos autók és óriás kakiemoji plüssök? 🙈Fejvesztve rohanunk, hogy a legtökéletesebb ajándékok kerüljenek a fa alá. Fejvesztve rohanunk, hogy a legtökéletesebb ajándékotok kerüljön a fa alá. Nincs megértés, nincs kedves szó, nincs türelem, nincs köszönöm, nincs bocsánat. Nem azt küldtük, kampó. Hibásat küldtünk, kampó. Későn küldtük, kampó. Száz égő helyett csak 98 van a fán, kampó, 100 labda helyett csak 99 van a dobozban, kampó. Nincs talpa a fának, kampó és ráadásul rajtunk múlik a karácsony "sikere", mert ki látott még talp nélküli karácsonyfát. Több karácsonyt offoltak már talphiány miatt. Fix infó. Nem hibázhatsz. Robot vagy. Ha hibázol meg egy állat vagy. Nincs kegyelem. Nem lehetsz beteg, ha mégis, akkor inkább légy boldog, hogy van munkád, mert senkit nem érdekel, hogy egyedül végzed azt a feladatot, amit eddig hárman csináltatok és "nemszezonban" csak fele ennyi munka volt vele. Semmi sem számít....és végül egy köszönöm sem érkezik minden igyekezetetekért. Nem számít, semmi sem...."

Kedves Jézuska! Mint látod, nagyon fura világban élünk. Igen, ez az a horror világ, amiről már olyan sokat meséltem Neked és Hold barátomnak. Szerinted tudnál olyan varázsigét, amivel a boltkóros szörnyek kacatmentes angyalkákká változnának? Szerintem amúgy ők igazából nem ilyen rémesek, csak magukba szippantották a sok trutyit, ami abból a vibráló dobozból folyik ki, meg talán az idei év megviselte őket és végül máson csattant mindig az ostoruk. Szerinted tudnál békét hozni a lelkükbe, hogy amikor leülnek egymás mellé a finomabbnál finomabb étkekkel megpakolt ünnepi asztalukhoz, akkor egymás szemében és ne a fa alatt keressék a boldogságot? Tudsz ilyet Jézuska? Szerintem Te biztosan ismered ezeket a titkos igéket. 

Tudod, nekem a legszebb karácsonyi ajándékot hoztad el az idei évben. Bármilyen nehéz is volt eljutni az év utolsó hónapjáig, tudod ma itt ülök, a már tegnap feldíszített karácsonyfám előtt - mert képzeld úgy alakítottad, hogy végül mindenre legyen időm és nem ám rohanva, hanem óriási boldogságban és nyugalomban - és nem győzök Neked eleget hálálkodni, mert ma reggel, amikor még sötét volt odakint, hát igen, ma is még sötétben keltem és a reggeli jóga után leültem, hogy egy kicsit számot vessek magammal és az életemmel. Szóval tudod, a szívem megint megtelt csomó-csomó szivárványos nyalábbal 🌈, mert nekem vannak a legklasszabb barátaim és családom széles e világon, ahogyan ez eddig is mindig így volt, csak tudod én idén nagyon rossz barát és gyerek voltam, szóval nem is vágom miért nem volt virgács a csizmácskámban december 6-án. Tudod én nagyon elhanyagoltam őket, sőt...egy kicsit el is fordultam tőlük...aztán végül úgy alakult, hogy megint padlót fogtam és akkor Ők ott voltak és szerettek és elfogadtak és megértettek és most sem engedték el a kezem....köszönöm Neked, de főleg Nekik, hogy voltak és vannak és lesznek nekem mindig, ahogyan én is nekik és ígérem nem leszek soha többet rossz barát és gyerek és testvér, mert Ők nekem a legnagyobb kincs ezen a világon. És hát itt van Ő...Jézuska. Nem tudom hogyan érdemeltem ki ezt a boldogságot, de tudod most először elhiszem, hogy megérdemlem, bármilyen rossz gyerek is voltam az életben. Nem kérdezek vissza, csak kérek még belőle és nem győzök elég hálásnak lenni Neked meg Holdnak, hogy békét és megnyugvást hoztatok Vele együtt a szívembe meg a lelkembe. Emlékszel? Ígértet tettem magamnak, hogy mindig a szívemre fogok hallgatni és a boldogságomat nem fogom háttérbe szorítani, mert tudod megbeszéltük, hogy csakis én tehetek azért, hogy jobb, hogy jó, hogy a legjobb, hogy a legeslegjobb legyen. Nem fogom megszegni ezt az ígéretemet. Magamnak tettem, nem másnak és azt hiszem ez a legfontosabb az egészben. Emlékszel? Jó sokáig jártam a boldogság nyomában, de most jól elkaptam, mint a felhőtriceratopszom bal hátsó lábát és nem is engedem el sohasem. Jó? 

Szóval ne tegyél mást a fa alá, oké? Nem kérek semmit, csak azt, hogy amikor itt vannak körülöttem Ők és Ő, akkor belemosolyoghassak a szemükbe és elmondhassam nekik, hogy Ők a minden. Most meg siess, hogy sikerüljön megvarázsolni mindenkit egy kicsit. Tudod, amiről fent írtam Neked....köszönöm Jézuska. Tényleg....nagyon köszönöm Neked. 🎄

Bibi

Nagytakarítás

 Ne gyújtsd fel a hegyemet....az is az enyém. Tele van rögökkel, a csúcsa hóval van beborítva, most nem látod alatta a virágokat, pedig ott vannak. Az enyémek. Lilák, pirosak, kékek és sárgák. Az enyémek. Nekem nyílnak...Te most nem látod, de gyönyörűek. Te most nem látod, ahogyan éled a természet ott a mélyben, de attól még ez történik. Te most nem szereted, hogy nem látod, de attól még ez történik....

Meseország játszóterén a fiú kézen fogta a lányt és úgy sétáltak át a mogyoróbokor mellett álló, kissé rozoga hintához. 

- Ülj bele a nagyobbik hintába. Na nem azért, mert nagyobb a popód, csak azt szeretném, hogy Neked legyen a kényelmesebb meg a jobb. 

- De cuki vagy, köszönöm, de nem kell mindig nekem a jobbnak lennie. Szóval jó lesz nekem a kisebbik is. Meglöksz, mielőtt Te is beszállsz? 

- Persze. Milyen magasra szeretnél repülni? 

- Olyan magasra, hogy elérjem az egyik felhőállatot és belekapaszkodhassak a lábába, hogy utána onnan nézzek szét. Tudod nagyon szeretek a felhőkön csücsülve, láblógázva bámészkodni. Egészen új dolgokat fedezek fel onnan. Nézd csak, ott van az a hegy például. Hó borítja a csúcsát, de tudom, hogy a hó alatt van egy csomó szépség. Virágok meg állatkák, akik most lehet, hogy téli álmot alszanak, de amikor a napocska már olyan melegségesen süti azt az ormot, akkor ők kibújnak és új életre kelnek. A hegynek az a része meg árnyékban van, látod? De csak most, mert amikor a nap sugarai átvándorolnak a másik oldalra, akkor ez a rész fog ragyogni. Ez törvényszerű, tudod? Hol az egyik oldal, hol a másik. Árnyék és fény együtt járnak és kelnek. Aminek van teteje, annak van alja is. Vágod miről hadoválok tesó? 

- Ahh...nem lehetne hanyagolni ezt a tesózást? 

- Hát nem annyira...

- Megint gonoszkodsz....nem is löklek tovább, inkább beülök a másik hintába - mondta a fiú és karját maga előtt összekulcsolva, durcásan így is tett, majd lábát előre-hátra lóbálva olyan magasra lökte magát, hogy majdnem átpördült hintájával a felső korláton.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani...sosem akarlak megbántani... Nézd, Te most milyen magasra repültél. Amikor Te a hinta-palinta legmagasabb csúcsára érsz, én olyankor vagyok a legmélyebben. Amikor Te előre lököd magad, olyankor én hátra, de persze ez nem szándékosan van így. Sosem akartuk, hogy így legyen. Ez csak lett és van és ez így tök klassz. Nem? 

- Ez a világ legklasszabb dolga. 

- Szerintem is az. Képzeld, minden reggel mosolyogva kelek fel és újra szeretek tükörbe nézni, leszámítva néhány elátkozott pillanatot.

- Olyankor mit látsz a tükörben? 

- Sok-sok defektet, tudod? Amit még a gumiszervízben sem tudnak helyrehozni. Csak én magam tudom őket a helyükre pakolgatni a polcon, csak az a nyomorult érzésem van néha, hogy ezeket a polcokat jól le kell porolnom előtte, különben csak rakódik egymásra a sok pormacska és a végén mindent ellep majd.

- Segítsek Neked takarítani?  

- Hiszen már ezt teszed. 

- De nem tettem semmit, csak meglöktelek a hintában. 

- Igen, pontosan ezt tetted. Jó magasra löktél, hogy elérjem a felhőtriceratopszom bal hátsó lábát. Belekapaszkodtam, hogy ott himbálózva nézzek rá a hegyemre, mert csak onnan látom mi van a hó alatt, és így sosem felejtem majd el, hogy minden lépést megéri megtennem, mert a jéghideg, fehér lepel alatt várnak rám meseország mesekönyvének legszínesebb lapjai. Tudod ebből merítek majd kedvet meg erőt a nagytakarításhoz, és borzalmasan hálás vagyok Neked, hogy a kezembe adtad a portörlőt, viszont nekem kell kipucolnom ezúttal minden pókhálós sarkot....

- De miért? Miért kell ezt egyedül csinálnod? 

- Hogy miért? Mert nem akarok több elátkozott pillantást vetni a tükörképemre, és mert van egy dal, amit még Te mutattál nekem akkor, amikor a mi mesejátszóterünkön, a libikókán ülve megállt az idő egy pillanatra. Emlékszel? Tudod, én nagyon szeretem azt a dalt és imádom, amikor a fülembe duruzsolva dúdolászod. Szóval van ez a dal, és amikor Te veszélyes vizeken egyedül evezel majd, akkor nekem be kell ülnöm melléd a csónakodba és kicsit átvenni a lapátokat, hogy soha, de soha ne süllyedj el...

https://www.youtube.com/watch?v=-x8Zd0gL-fk

Boldogság (11.22. vasárnap)

 - Aki bújt, aki nem, jövünk...kiáltották Napsrácok. 

Mire Ködgyerekek izgalmukban vagy tán ijedtükben, beszaladtak egy bokor ágai közé és onnan leskelődtek tovább. Viszont nem túl sokáig, mert Napék olyan sebesen cikáztak végig a tó tükre után az erdő fái között, hogy Ködék minden figyelmüket összpontosítva sem tudták követni az iramot. Így lebuktak és ipiapacs, Ködgyerekek a bokor ágai között, ti vagytok a hunyók!

- Kettesével százig....kurjantották Napsrácok kánonban. És ne siessetek. Ezúttal ne siessetek vagy megállítjuk az időt. 

- Jó, jó...nem fogunk sietni. Becsszó...visszhangzott Ködgyerekek szájából a válasz, miközben középső és mutatóujjukat egymásra fonták hátuk mögött. 

Azonban Ködgyerekek nem tartották a szavukat és ötösével ötvenig számoltak csak. Napsrácok nem buták és azonnal rájöttek a turpisságra és, hogy megleckéztessék kummantó cimboráikat, nagy ötletet eszeltek ki és betartották ígéretüket. Olyan nagyon megsokszorozták sugaraikat, hogy tündöklő fényükkel játszóterük minden négyzetcentiméterét beborították. És akkor, ott, abban a szikrázó pillanatban, megállt az idő... 

10 perccel korábban....

Meseország játszóterén egy lány és egy fiú éppen a libikókán barkóbáztak.

- Most Te gondolsz. 

- Oké, megvan. 

- Tárgy? 

- Nem. 

- Személy? 

- Nem

- Fogalom? 

- Hááát...nem is tudom. Talán. Oké, legyen fogalom. De nem tudom. Ez nem is olyan. Na jó, legyen az.

- Húú, nehéz lesz igaz? Mindig nehezet találsz ki. De nem bánom, úgyis megfejtem. Sőt, igazából én szerintem már tudom is, hogy mire gondolsz. Elég csak arra a gyagyás fejedre nézni. 

- Nem létezik. Nem tudhatod. Mindig kitalálod már a második kérdés után. Nem ér. Olvasol a gondolataimban talán? 

- Nem, de tudod te pont olyan vagy, mint én. Ha lány lennék, akkor biztosan ugyanolyan lennék, mint amilyen te vagy, csak verekedős.

- Azt nem hiszem, mert ha lány lennél és pont olyan lennél, mint én, akkor pont úgy gondolkodnál, mint én és, ha egy lány verekedne, akkor arról pont azt gondolnád, mint amit én, hogy borzasztóan ciki és nevetséges. Szóval tuti nem verekednél, ha lány lennél és pont olyan lennél, mint én. És itt pont, ha már ilyen sok a pontos egyezőség :)

- Azt mondod? 

- Azt én, hidd csak el. Na mire gondoltam tesó? 

- Ne szólíts tesónak, nem a tesód vagyok!

- Hagyjad már magad, a tesám vagy és vicces vagy, amikor ezt mondom és mérges leszel tőle kicsit.

- Hmmmm.....nagyon gonosz vagy. 

- Egyáltalán nem vagyok az, csak tudod én így fejezem ki a szeretetemet. Kicsit olyan ez, mint az ovis szerelem. Tudod, amikor a fiúk meghúzzák a lányok haját, de nem azért ám, hogy bántsák őket, hanem mert fülig szerelmesek beléjük, aztán a nagyszünetben kézen fogják és behúzzák icipici szívük választottját a homokozó és a hajóhinta között pompázó mogyoróbokorba, hogy pofijukra finom puszit nyomjanak, majd a szájuk elé emelt kezeikbe cukin belekuncogjanak, miközben válluk fel-le ugrál a hangtalan, tenyérbe temetett kacajtól. 

- Nagyon fura szeretet ez, tudod kis barátom? 

- Bármilyen fura is, de nagyon őszinte...tudod tesókám? 

- Hmmm....na jól van. 

- Szóval, mire gondoltam? Ha te vagy én és fordítva, akkor tudnod kell...

- A boldogságra....

A kislány arcán egyszerre jelent meg a meghökkenés, a csodálkozás, a megkönnyebbülés és a csodálat, és egész testét átjárta bugyuta kis játékukban kigondolt feladványa. És akkor, ott, abban a szikrázó pillanatban megállt az idő és a boldogság fogalma egészen új, napsugaras köntösbe öltözött mindkettőjük szívében. 

Napsrácok és Ködgyerekek (11.08. vasárnap)

 Szürke, hömpölygő köd szállt a tó vizére. Nem látni a túlpartot, sem a stég végét. Apró halacskák ugrándoznak a vízben, rajban úszkálnak, aztán a másodperc töredéke alatt hirtelen szétrebbennek és ezerfelé válnak egymástól halk csobbanás kíséretében. Ez az egyetlen hang, ami belevegyül a kora reggeli megtestesült nyugalomba. A leheletem minden kilégzésnél, akár a cigarettafüst hagyja el a számat és bár biztosan nincs több 5 foknál, amennyire csípi az arcomat a hűs levegő, olyannyira melengeti a szívemet a látvány, ami elém tárul. Az érzés, ami átjárja minden egyes porcikámat, a finom csobbanás, ami édes hangként költözik a fülembe, a fejembe és ami arra emlékeztet, hogy az a kislány már nem fulladozik a tüdejébe szorult víztől. 

Kis idő elteltével, valaki fentről, finom kezével óvatosan lehúzza a ködfátyolt a víz tükréről, mintha csak egy óriási pókhálót emelne el onnan, szálait egyesével kihúzva. Ebben a pillanatban a nap első sugarai a víz tükrére osonnak lábujjhegyen, egymásra kacsintanak pajkosan és elszámolnak kettesével százig. Éppen ennyi idejük van ködgyerekeknek elbújni napsrácok elől. Kettővel sem több. 

Finoman simítják végig az arcomat és már nem csípi a hidegség, mert a melegség odabent kiköltözött. Pokrócba csavarom magam, a kapucnit leemelem a fejemről, óvodás módjára térdig húzom magamon a Z-től tavaly karácsonyra kapott mézeskalácsos nordkampomat, felteszem a napszemüvegemet, belekortyolok a kávémba és minden egyes porcikámat átadom a csodának. 

Napsrácok által megszínezett tó vizén ebben a pillanatban már tükröződnek a felhők. Az állatok. A felhőállatok. Nézd csak! Ott van egy cápa, ami hirtelen labdáját kergető kutyussá transzformálódik. Az meg ott egy nyuszi! Szerintem éppen a bolond eb elől menekül. És ott meg egy velociraptor, aki mindjárt leharapja nyúl úr farkincáját...fuss nyuszi, fuss! 

Milyen elképesztően tisztán kivehető itt minden...nincs kétség, ez az élet a maga valójában és nem illúzió, ami majd egy óvatlan pillanatban kifolyik a kezeim közül és a látóteremből.  

Helló Napsrácok és Felhőállatok, jó, hogy ti is visszatértetek Hold spanommal együtt és eloszlattátok a ködöt gyöngyöző víztükröm tetejéről...

 

Hold (11.01. vasárnap)

 Indokolatlanul és szüntelenül, minden este, amikor a felhők is engedik, bámulom a Holdat. Mintha csak várnék tőle bármi fajta megerősítést azzal kapcsolatban, hogy helyes az elképzelés, ami épp akkor sejlett fel keszekusza gondolatokkal töltött kis agyamban. Aztán minden hajnalban, mert kiskakas vagyok és rendre olyankor nyitom ki a szemem, amikor a csillagok még egészen kivehetőek a hatalmas égbolton, olyankor is várom a visszajelzést vagy legalábbis valamiféle útmutatást, hogy Erzsa, ez így frankón jó lesz vagy frankón nem lesz az. És van, mikor csak simán ácsingózom és arra vágyom, hogy valaki tüstént repítsen fel oda, hogy láblógázva nézhessem mi történik éppen odalent. Odalent, mesevilágban. Odalent, horrorvilágban. Odalent, ahol helye van fájdalomnak, vérnek, háborúnak, fájdalomnak, gyűlöletnek, hazugságnak, ármánykodásnak, fájdalomnak, rosszindulatnak, csalódásnak, sírásnak, fájdalomnak. 

De ugyanebben a világban helyet kapott a boldogság, az élet, a béke, a boldogság, a szeretet, az igazság, a jóindulat, az empátia, a boldogság, a beteljesedés, a nevetés, a mosoly, a boldogság, a barátság, az örömkönnyek, a boldogság, a türelem, a boldogság, a harmónia, a boldogság. 

Amikor a Holdon csücsülve lenézek erre a fura kettős világra, akkor rendre, minden alkalommal látok egy kislányt, aki őszintén az érzelmeinek él. Sokáig azt gondolta, hogy ez nem helyes. Sokkal jobb volna elnyomni, kiírtani, elpusztítani minden klassz gondolatot magából, mert ezeknek bizony nincsen helye sem bent, sem kint. De horrorvilágban rémes dolgok történnek, és a kislányban óriási űr keletkezett. Ez a légüres tér egyszer csak elkezdett megtelni fájdalommal, csalódással, sírással, gyűlölettel, vérrel és vad háborúval. Telis tele lett horrorbuborékokkal...a bubik közé pedig víz csordult. Temérdek víz. A kislány tüdeje megtelt vele és csak egyetlen dolog jutott eszébe. Egy oxigénpalack. Ami segíthet neki a túlélésben....tudta, hogy ez nem lehet végleges megoldás, mert előbb vagy utóbb kiürül az az elátkozott palack és áltathatná magát, a történet vége már tökre meg van írva. Nem fogja túlélni. 

De akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén észrevette, ha egy icipicit felemeli a fejét, akkor levegőhöz juthat.  És akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén felemelte a fejét, felnézett a Holdra, régi jó spanjára, mintha csak valamiféle visszaigazolást várna tőle keszekusza gondolataival kapcsolatban és akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén, Hold cimborája a horrorbuborékokat egymás után kipukkantotta és helyükre gyönyörű, színes mesebuborékokat varázsolt. A tüdeje kiürült a víztől és újra levegőhöz jutott. Továbbra is kitartóan bámulta legeslegjobb jó barátját, Holdat, és addig filózott, míg végül arra jutott, hogy talán mégsem olyan rossz dolog szabadjára engedni magából azt, ami utat akar törni magának. 

H: - Engedd el...

B: - De mit? 

H: - Hiszen pontosan tudod....

B: - Talán sejtem. 

H: - Akkor legyél bátor és tedd meg. Sokkal nagyobb bátorságra vall, ha megteszed, mintha sunyin lapítanál, becsapnád saját magadat és a körülötted élőket is, és már megint nem engednéd meg magadnak a boldog életet. 

B: - Hmmm....tudod Hold, nagyon különös életem van. Ha filmet készítenének belőle, akkor biztosan nem lehetne ráhúzni egyetlen kategóriát sem. Kicsit vígjáték, kicsivel több horror, sok romantika és nagyon sok dráma. Különös, nagyon különös élet ez, tudod?!

H: - Tudom. És te is tudod mit kell tenned. Fájni fog, nagyon fog fájni. Kicsit majd bele is fogsz halni, talán többször is. De légy bátor, én mindig itt leszek neked, ha elakadnál és megvilágítom az utadat és megtöltöm értelemmel a keszekusza gondolataidat. 

B: - Hát jól van, akkor indulok. Tudod Hold, meg kell másznom azt a hatalmas hófödte hegyet ott a messzi távolban, mert azt beszélik ott van mesevilág kapuja. Kicsit félek, mert nagyon sötét van az úton és én semmit sem látok igazán. 

H: - Indulj, világítom az utadat... 

Miben hiszel igazán? (10.18. vasárnap)

Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van az életben? Hiszed azt, hogy van utad? Hiszed azt, hogy ha megrekedtél egy ponton, akkor jó eséllyel letértél a neked kijelölt útról? Hiszed, hogy az utunk eleve el van rendelve? Vagy úgy hiszed, hogy az elágazásnál nincsen jó vagy rossz irány, jó vagy rossz döntés, csak simán döntés létezik? Ha a napsütés felé mész, akkor boldogság vár rád? Ha a sötétség felé ballagsz tovább, akkor a szomorúság? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? .... és mi van akkor, ha fentről a bábozó úgy rángatja a zsinórt, amin lóg törékeny kis tested, hogy lépned kell…akkor bármennyire is küzdesz ellene, nincs más választásod, el kell lépned valamelyik irányba. Még akkor is, ha eleinte nem meggyőződéssel teszed ezt. Rettenetesen fájnak az első mozdulatok, talán még saját magadnak sem mered bevallani, hogy az általad már jól ismert és megszokott út nem a sajátod, hanem egy távoli idegené, akit réges-régen nem ismersz már, vagy legalábbis nagyon nem akarod felismerni, hogy ez az ember tényleg te magad lettél. Aztán telnek a napok, a hetek, a hónapok és belátod, hogy ez a megmagyarázhatatlan meggyőződés milliószor erősebb a te sajátnak hitt akaratodnál. 

Csodálatos utat jártál be előtte éveken át és te pontosan tudod és érzed, hogy hiányzik minden pillanata, ami boldogsággal töltött el, ahogyan azok is, amik fájtak, hiszen nincs jó rossz nélkül, fent lent nélkül, kint bent nélkül….de egy idő után megérted, hogy ezen a szinten megálltál és már nem fejlődsz tovább, és most bármennyire is kiszakad a mellkasod, el kell indulnod. Döntést kell hoznod. Nem helyes vagy helytelen döntést, csak döntést. Most neki kell vágnod az általad választott ösvénynek. Vállalva azt, hogy hiába láttad a napsütést ebben az irányban, még nem biztos, hogy ez lesz a boldogabb út, mert a választás következményében benne van az is, hogy nem lesz jobb, mint volt….de tudod, legalább megpróbáltad, megadtad magadnak az esélyt és minden erődet összeszedve, bármennyire is gyűlölted magad azelőtt - próbát téve arra, hogy ezt egy mákszemnyire legyőzd - kitartottál a döntésed mellett és kiléptél az egyik irányba, hogy változtass.

Tudtam, hogy az első lépés csontig fog hatolni, azt is, hogy minden egyes tyúklépésnél egy kicsit majd meghalok, majd újra és újra megteszem ezt, és amikor bent már atomjaimra hullok, akkor egyszer csak majd megszületik a kislány, aki szereti magát. A kislány, aki szereti az életet. A kislány, aki nem a sötét erdő mélyén bolyong már, hanem szárnya összes tollának segítségével felrepül a felhők fölé és onnan nézi a mesés tájat. Azt a tájat, ahol az ő útjai kacskaringóznak.

Csaló vagyok? Igen, meglehet, elcsaltam magamtól sok-sok érzést, aztán csaltam magamnak legalább ugyanennyit, amiket meg kellett élnem ahhoz, hogy eljussak megint a mélypontra. Hűtlen vagyok? Igen, mert hűtlen voltam saját magamhoz is és napjában többször átvertem magamat.  Gonosz vagyok? Igen, mert biztosan a tökéletes pillanatot kellett volna kivárnom….várhattam volna, de akkor biztosan elvérzünk mindketten....

Szeretlek szívem minden szeretetével és hálás vagyok Neked minden egyes percért, amivel megajándékoztál. Minden jóért és minden rosszért is. Esélyt adtál nekem az új életre, megtanítottál újra szeretni és kiemeltél a pokol legmélyebb bugyrából. Csoda volt az út, amin jártunk, de valahol, a száraz levelek zörgése alatt volt egy kő, amiben felbuktam. Rugdostam egy darabon, mintha focilabda volna, míg egyszer csak berepült az erdőbe. Én utána szaladtam, gyorsan megkerestem, az egyik fának csapódva érkezett a földre, ahol majdnem agyonütött egy katicát, de szerencsére nem esett komolyabb baja a kis pöttyös bogárnak. Felvettem, majd kezemben a kis kövemmel vissza akartam rohanni az ösvényemre…. de nem találtam a visszautat. Sokáig bolyongtam, órákon, talán napokon is át és nagyon sötét helyeken jártam. Néha az erdő életre kelt körülöttem és én elvesztem a szépség illúziójának érzésében. Aztán mikor újra elaludtak a fák és a bokrok, nagyon féltem. Kétségbeesve és levegő után kapkodva, reszketve kerestem a kijáratot a félelmetes útvesztőből. Aztán mikor a remény halvány szikráját is elveszítettem, akkor éreztem, hogy valami rántott egyet rajtam fentről. Tudattalan léptem ki a bábozóm által választott irányba, abban a hitben, hogy így megtalálom az utat, amiről előtte letértem. Ám ezúttal nem ugyanoda érkeztem. Ez az út egészen máshogyan nézett ki, nem borították sárga és barna zörgő levelek, nem láttam a fákat, sem a bokrokat és virágok sem nyíltak körülöttem. Itt mindent befedett a hó. Nem láttam, hogy mi van alatta, csak valahol elképesztően messze, a távolban láttam egy fehér hegycsúcsot. Összetörve vágtam hát neki a téli tájban a zarándoklatomnak, de szívem minden erejével hittem, hogy a bábozóm tudta azt, amit most már én is…meg kell másznom a hegy legmagasabb pontját és ezúttal nem nyújthatja nekem senki ide a kezét, hogy felhúzzon, ha megcsúszik a lábam.

Tudom mire felérek, a hó már a múlté lesz, újra kinyílik majd a természet és látni fogom, ahogyan életre kel körülöttem a világ…meg kell tennem, különben az erdő fáinak ágai körém tekerednek és addig szorítanak, amíg lélegzem.

Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van ebben az életben? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? Én úgy döntöttem, hogy hiszek és nem lebeghetek tovább, hanem meg kell tanulnom újra repülni…