Léda vagyok 🦁

Hahó Pajtik!

Kovácsovics Léda vagyok, a kisember az óriások között vagy K.L., ahogyan anyám emlegetett, amikor még csak akkora voltam, mint egy avokádó és a hasában nyomtam a rave-et, vagy ugye apám szerint inkább a pogót 😏. Végül mindegy is, mert abban megegyeztek, hogy én egy valóságos kis csodagyerek leszek, emlékeztek? Egy prodigy👶. És hát valljuk be, minden szerénység nélkül, tényleg az lettem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy én vagyok a legszebb kis spiné széles e világon, legalábbis ahogy itthon hallgatom ezt unásig az ősöktől, meg az ő őseiktől, meg az ősök cimboráitól, meg mindenféle kelekótya rokonságtól. Szóval nem létezik, hogy ezek itt mind kamilláznak nekem.

Bár nem nagyon tudom még mit jelent az, hogy szépnek lenni, biztosan valami olyasmi, mint a tej, mert az valami őrületesen jó cucc tesókák és hát a szép is valami ilyen nagyon menő dolog lehet. 

Léda. Hát igen. Anyám gigászi Ady fan volt világ életében, apám meg ízig-vérig művész muksó, így lánynevekkel tarkított listájukat vígan dobták sutba, amikor felsejlett mesés nevem gondolata. Bár ez a neves sztori már önmagában megérdemelne egy bejegyzést, mert ezek a bolondok még a Holdállásokat is számba vették a névadó szeánszra, ami így végül érdeklődés hiányában elmaradt. 

Hogy hogyan érkeztem meg erre a zizis bolygóra, azt valószínűleg mindannyian kenitek, mert anya rabszolga már-már zavarba ejtő részletességgel avatta be a nagyközönséget eme klassz kis történet minden bugyrába. A nő meg van róla győződve, hogy ez egy könnyű szülés volt, én meg meg vagyok róla győződve, hogy neki már lövése sincsen arról, milyen érzés kibújni egy ekkora járaton. Pont, mint mikor Alice beugrik a lyukba a nyúl után, csak pepitában. Kicsit ijesztő volt először minden számomra idekint. A hideg külvilág, az erős fények, a fura zajok, amik kicsit sem hasonlítottak ahhoz a megnyugtató, monoton zakatoláshoz, amire odabent ringatóztam 9 hónapon át - kivéve, amikor ezek ketten egymásra kontrázva bömböltették Budait és a Sepulturát felváltva - de még ahhoz az öblös vauzáshoz sem fogható, amire esténként néha bedobtam a hunyót. Aztán itt voltak ezek a fura figurák körülöttem, akik állandóan bámultak rám bárgyú mosollyal. Persze most már tudom, hogy ők mindannyian az én rabszolgáim és elég csak nyekkennem egyet, máris mindenki haptákba vágja magát és ki akarja találni, hogy mi bajom lehet. Pedig néha csak pukiznom kell egy óriásit és már minden príma. Dehát honnan is tudhatnák, ezek itt nem beszélnek babanyelven, hiába gondolják azt, hogy a kényeskedés meg az idétlen gügyögés annak számít. Sebaj, majd megtanulják előbb vagy utóbb, de még az is lehet, hogy én sajátítom el az ő vicces rabszolga nyelvüket hamarabb. 

A kórházban töltött napjaimra már nem is nagyon emlékszem, leszámítva, hogy az a nőszemély, aki történetesen az anyám 0-24-ben bámult rám átszellemülve, mintha kissé ketyere volna, meg aztán jöttek hozzánk különös alakok, akik mind-mind nagyon kíváncsiak voltak rám, de akkor még főleg szundítással töltöttem a napom legnagyobb részét, úgyhogy fütyültem rájuk. Az viszont már nagyon is élénken él az emlékezetemben, amikor beléptünk ebbe a hatalmas farakásba és megpillantottam azt a hófehér óriás bölényt odabent. Tudtam, éreztem minden kis végtagomban, hogy a mi kapcsolatunk nagyon különleges valami lesz, sőt, mintha már játszottunk volna együtt. Akkor, amikor péntekenként anyám takarítónőbe, apám meg a próbaterembe ment át. Na ez a nagy pocak minden lépésemet figyeli ám . 

Mutatom miről beszélek...

És erről…

Erről meg már nem is beszélek...

Mindig a nyomomban van ez a kis csacsi. Vagy hát igazából a rabszolgáim nyomában, mert én egyelőre még csak kismajomként csüngök mindenkin és úgy utazom itt a farakásban, meg néha már kicsit messzebbre is merészkedünk. Olyankor állandóan be akarnak tuszkolni egy nagy fekete-sárga járgányba, amit én UTÁLOK! Amint beleér a popóm, üvöltök, nagyon fáj benne a hátam, hát nem látjátok? Így történik meg mindig az, hogy orvul elaltatnak mielőtt beletesznek a vasba. Ravasz kis csőcselék. De én túljárok az eszükön és általában félúton felkelek, hogy aztán hazáig vagy legalább addig míg el nem alszom újra, cipeljék a csini hátsómat, ami állítólag szintén a világ legszebb és legcsinosabb seneke. 

Egyébként a kocsimon kívül továbbá nem kedvelem a hordozót, sem autós, sem kendő formájában, sem a cumit, sem a hintáztató kütyüket, küzdjenek csak meg a kegyeimért és a békés elalvásaimért. Eleinte gyűlöltem a pancsizást is és végig visítottam minden egyes fürcsit, de most már tudom, hogy ez a nap egyik legóriásibb mókája és alig várom a percet, hogy betegyenek a kádba hű szolgáim. 

Eleinte nagyon viccesek voltak ezek ketten és hát lövésük nem volt mi fán terem a baba, de aztán szépen lassan kialakultak a mindennapjaink. Jó gyerek vagyok nagyon, nem háborgatom őket éjszaka, csak ha már nagyon éhes a pocim. Olyankor jön anya rabszolga és jóllakat. Néha persze azt gondolom, hogy majd mókázunk kicsit hajnalban és próbálom elbűvölő mosolyommal levenni őket a lábukról meg marasztalásra bírni a buliban, de ők nem szólnak olyankor, csak leesett arccal megpróbálnak újra az álmok világába száműzni, én meg nem emlékszem hogyan folytatódnak ezek a történetek, úgyhogy biztosan sikerrel járnak. Vannak szeles napok - na nem a pukis szelesek - amiket nagyon nem szeretek, olyankor nagyon nem esik jól alukálni, ezt biztosan anya rabszolgától örököltem, mert állítólag az ő feje is tiszta zizzent lesz bolondos-viharos időkben. Aztán amikor már minden kötél szakad és nincs az az istenke, hogy engem alvásra bírjanak, akkor apa rabszolga előkapja a gittyót, mutter meg leporolja énektudását és ebből aztán nagyon mókás performanszok születnek itthon. A repertoár ilyenkor igen széles skálán mozog, az Egyszerű daltól egészen az Érik a szőlőig, voltaképpen mindent elnyomnak, aminek kívülről fújják a szövegét és végül ettől teljesen kinyúlok...30 percre, jobb esetben 130-ra. 

Valahogy így...

 

És persze vannak pillanatok, amikor nem én nyúlok ki először...

Amúgy meg egy szavuk sem lehet, tök jó alvó kölyök vagyok és képes vagyok 3 órát is szundítani egyhuzamban, de ehhez szükségem van a fehér bölény közelségére is a nappaliban. Imádom őt. Olyan jó puha és nedves a nózija, minden este, amikor elalváshoz készülődünk, akkor megsimizem és elköszönök tőle, aztán reggel, amikor kinyitom a csipám, ő már ott vár a nappaliban, hogy szépen induljon a napom. A nem bolondos-viharos napokon együtt sétálunk ki a gátra vele és Klári meg Rózi nagyanyámmal, hogy megnézzük az őzikéket meg a nyuszikat, akiket ő soha, de soha nem fog utolérni, hiába próbálkozik a nagy mamlasz. Na de majd én, a kis oroszlán egyszer jól megkergetem őket, mert hogy végül annyira jó volt odabent bugizni, hogy nem lettem rák, ahogyan ezek várták, de annál inkább ori, és azok közül is az igazán vérbeli. Azóta minden göncből oroszlánosat kapok, még zokniból is, ha véletlenül elfelejteném, hogy ebben a falkában bizony már én vagyok a vezér. 

Időről-időre jönnek hozzánk fura arcok, akiket 1 másodperc alatt leveszek a lábukról bűbájos pillantásommal, vagy ha éppen úgy tartja kedvem, akkor elzavarom őket éles oroszlán üvöltésemmel. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy az igazi és egyetlen főnök ebben a kócerájban valóban én vagyok, Kovácsovics Léda. Néha találkozunk "majd megtudod" arcokkal. Nem tudom ezek mi fán termettek, de mindig csak ezt ismételgetik. Lehet papagájok. Őket annyira nem csipázom, de jól nevelt gyerek módjára meghallgatom a csipogásukat, viszont őket nem ajándékozom meg lélegzetelállító tekintetemmel,inkább alvó oroszlánnak álcázom magam, akit mint tudjuk, jobb is nem háborgatni. 🦁

Aztán van nekem egy nagyon jó kis cimborám a bölényen és a rabszolgákon kívül. Kincses Kencónak hívják, akivel már rabszolgáink hasában is együtt bandáztunk és az volt a titkos tervünk, hogy egyszerre bújunk elő, de végül egy nappal megelőztem a kis pocakot és aprócska születési súlyom napokon belül megduplázva, lassan a kg-ok számában is utolérem tesókámat. 

Hát igen, imádok enni. Ha egyetlen kívánságom lehetne, akkor az biztosan az volna, hogy folyamatosan cicik vegyenek körbe, soha ki nem fogyó nedűvel. Bár igazság szerint már egyre izgalmasabb számomra ez a különös világ, csomó klassz és érdekes dolog van benne, úgyhogy amikor éppen nem eszem vagy csicsizek, akkor egészen jókat mókázunk itthon a bölénnyel és a rabszolgákkal és van egy olyan érzésem, hogy ez csak egyre parádésabb lesz napról napra. Most mennem kell, mert etetés van és hát látjátok milyen jó arc a mutterom, simán megírok egy bejegyzést 10-20 nap alatt anélkül, hogy megzavarna 👌Hamarosan újra jelentkezem pajtikák. Addig is nagy pacsi Nektek. Ezeket meg csak úgy itt hagyom a következő 10-20 napra...